"Írni szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fogcsikor­ga­tá­sok után elkészült írás bandzsalítva rávigyorog az emberre. Mit, vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál - mondja -, és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak." -írja Lázár Ervin Hét szeretőm c. novellás kötetében. És mi tagadás, igaza van....

Szerettem volna valami mélyenszántó bejegyzést, de valahogy nem jött ki belőlem semmi. Én is úgy vagyok most, mint a fent említett író...

Ezért úgy döntöttem, hogy inkább idézek... Még pediglen Dosztojevszkijt!!! Nem tudom, ti hogy viszonyultok hozzá, de én így első olvasásra,nagyon megkedveltem. A Kamasz c. regényét olvasom.   És tetszik... Valahogy képes megérinteni, olyan mintha hozzám "beszélne", mintha itt állna velem szemben és úgy mondaná a történetet...mint amikor  én hazaérek suliból és el kezdem sorolni anyának, hogy mi történt velem. Na de majd meglátjuk milyen lesz, ha teljesen belemélyültem. 

De amint említettem máris megfogott... Rögtön az 1. fejezet 1. részével. Ezt szeretném nektek leírni.

   

      Nem állom meg, nekiülök, hogy megírjam az élet útján tett első lépteim történetét, holott igazán anélkül is kibírtam volna. Egyet biztosan tudok: soha többé nem írok önéletrajzot, ha száz esztendeig élek is. Megvetendőn szerelmes önmagába az, aki szégyenkezés nélkül tud magáról írni. Egy a mentségem csupán: nem azért írok, amiért mindenki más- vagyis nem azért, hogy az olvasó megdicsérjen. Mi hajt mégis, hogy szóról szóra följegyezzem mindazt, ami tavaly óta történt?  Belső lelki szükség visz rá: annyira megrendítettek a történtek. Csak az eseményeket írom le, erőnek erejével tartózkodom minden mellékestől és legfőképpen az irodalmi fogásoktól; az irodalmár harminc esztendeig ír, és a végén maga sem tudja, minek írt annyi ideig. Én nem vagyok író, nem is akarok író lenni, illetlennek, aljasnak tartanám, ha az irodalmi vásárra vinném lelkem tartalmát, érzelmeim tetszetős leírását. Máris bosszúsan sejtem azonban, hogy nemigen boldogulok majd érzelmi leírás és elmélkedés nélkül. (sőt talán unalmas elmélkedések nélkül), olyannyira megrontja az embert minden féle-fajta irodalmi tevékenység, még akkor is, ha csupán maga kedvtelésére végzi. Elmefuttatásaim pedig annál is unalmasabbak lehetnek, mert hiszen ami az embernek magának fontos, idegen szemmel nézve talán teljességgel értéktelen. No de hagyjuk. Ez volna hát az előszó, s ebből ennyi elég is. Térjünk a tárgyra , noha nincsen nehezebb, mint a tárgyra térni- s ki tudja, talán így vagyunk mindenféle munkával.

Hát ez lenne az... Én totál magamra ismertem benne, és nem tudom drága blogvezető társaim, ti hogy vagytok vele, de szerintem érdemes rajta elgondolkodni...