Ahogy vártam kérdések és vakuk ezrei...folytonos miértek,aminek némelyikére én magam sem tudom a választ. Szabadulni akarok. Most. Percenként pillantottam az órára, bár nekem éveknek tűntek. De sehogy nem akart vége lenni. Aztán valahogy mégis csak eljött. Gyors,apró léptekkel hagytam el a termet, majd mikor kiértem rohantam a kocsihoz. Carlos is bepattant, míg én benyomtam a fülhallgatót fülembe.
-Ezt jobb ha megszokod.-törte meg a csendet.
-Elegem van az idióta kérdéseikből... és mi közük van ahhoz hogy mégis mi szerint választok a pasik között??-húztam fel magam.
-Szeretnek az ember magánéletében vájkálni...
-Azt vettem észre.-mondtam flegmán,majd egy kis csend állt be-Esetleg-...nem lehetne,hogy legközelebb én válasszam meg melyik magazinnak adok interjút?
-Nocsak,a kis sztárpalánta máris milyen válogatós.-ekkor az Aston motorja halkan felbőgött
- Tudhatnád hogy ez pusztán csak igényesség...nem fogom fűnek fának kipletykálni az életem.
-Ismerlek.-kacsintott rám
-Aha-mire én csak röhögtem egyet. Ezután szó nélkül folytattuk utunkat az énektanárhoz. Közben én próbáltam "behangolni", amennyire csak tudtam.
Miss Hopkins már lelkesen várt bennünket. Miss Hopkins az énektanárom. Egy nagyon kedves özvegyasszony. A férje pár éve halt meg egy betegségben. Egyetlen egy lánya van,de ő is csak ritkán látogatja. A tanárnő szerint a munkája miatt. Túl sokat kell dolgoznia. Épp ezért szereti a látogatókat. Van egy tündéri perzsa cicája, Bessy. Nagyon édes. A kis szőrmók Miss Hopkins mindene, én is nagyon szeretem simogatni, amit Bess mindig édes dorombolással hálál meg. Egyszóval olyan mintha a nagymamám lenne.
Mindent megtesz hogy hangomat a lehető legszebbre csiszolja bár elmondása szerint már így is gyönyörűen cseng. Carlos azonban ragaszkodik hozzá. Én is tudom hogy még képeznem kell magam, és most már nem tudok ebből az egész énekes mizériából visszalépni. Ahhoz pedig, hogy elismert,mindenféle géphang nélküli énekes legyek még fejlődnöm kell.
Az énekórák általában zökkenőmentesek. A mai nap sem volt kivétel. Miss Hopkins büszkén búcsúzott el tőlem. Mintha máris világsztár lennék.Ez nagyon jó érzéssel töltött el. Carlos, még amikor először jöttem énektanáromhoz, felvilágosított hogy ha ő is tehetségesnek tart akkor mehetek énekelni. "Miss Hopkins nem dicsér meg akárkit!"- ilyenkor ez mindig eszembe jut és megkönnyebbülök,hogy nem csak menedzserem tömi fejemet ezzel a van-hangom dologgal. Egy kicsit szigorú vagyok magamhoz. Már énekeltem rendezvényeken,de sose gondoltam rá hogy mint énekesnő próbálkozzam. De ha már így alakult...!
A szokásos helyen ebédeltem, a kedvencemet. Carlos a szokásos módon felsorolta délutáni tennivalóimat és a szokásos gyorsasággal vitt el a próbateremhez.
Próba után elégedettem jöttem ki menedzserem kocsijához.
-Nocsak,nocsak. Ezek szerint jól ment.-mondta miközben rám mosolygott
-Nocsak,nocsak. Tényleg ismersz.-erre én is felnevettem.
-Örülök hogy sikerült legalább egy kicsit megnyugodnod.
-Nem is tudod hogy én mennyire!-fújtam egy nagyot.Lassan elérkeznek az utolsó próbák. Tényleg midnent bele kell adnunk.
-Akkor csak így tovább! De ne feledd mit ígértél!
Erre én csak szótlanul felemeltem a kezem, jelezve hogy igenis észben tartom.
A nap további része is simán ment. Este hullafáradtan értem haza.
Ez tényleg nagyon naaagyon fárasztó. A sötét lakásban hirtelen furcsa érzés fogott el. Gyorsan szétnéztem nincs e valaki a házban. Üres volt. Megkerestem a tv távirányítóját és bekapcsoltam a készüléket. Valami sorozat mehetett,de nem törődtem vele, csak minél előbb ágyban akartam lenni. Ígyhát gyorsan letusoltam, és bebújtam ágyikómba. Rettegtem. Már előre rettegtem, hogy ugyanolyan félelemmel fogok felkelni mint ma. Viszont vonzott a kíváncsiság. Reméltem hogy ma éjszaka megmarad bennem valami, amire ébredés után is emlékezhetek és kideríthetem, hogy mitől is van ez az egész. Mikor becsuktam a szemem szinte azonnal álomba estem.
Egy sötét, végeláthatatlan álomba...

«

»