Úgy írnék, s csak írnék kicsiny kis kezeimmel, de mégsem tudom hogyan fejezhetném ki magam. Határtalan lelkesedésem viszi ujjaimat, bár lassan-lassan a betűk halk pötyögésére álomba merülök. Mindeközben idézetek milliói lepik el parányi agyamat. Különös. Legalább is számomra az. Talán ennek hatására(?) keresek "érdekes" mondatokat. Elméletem szerint, bátran mondhatom őket érdekesnek, hiszen A nagyok mondták/írták még valamikor.
Egy egy idézet számomra kincs. Petőfi,Ady és a többiek egy szóban képesek mindazt megfogalmazni, amire én egy bejegyzés alatt képtelen vagyok. Lenyűgöző. Hihetetlen milyen tehetséges emberek léteztek. Léteznek? Remélem. Ha másért nem legalább azért, bővíthessem képzeletbeli "idézettáram"...


"Mikor ír az ember? Ha boldog, nem ír. Csak ha visszaemlékszik a boldogságra." 
Milyen igaz! De talán, jelenlegi álláspontomban rácáfolnék Jókai Anna állítására. Csak ne lennék ennyire fáradt. Blogoltam én már valaha boldogan? Nem tudom. Ebben a pillanatban egy konkrét példa se jut eszembe. Érzelmeimet pedig, lusta vagyok kitapintani.

"Egy bizonyos ponton túl az agy már nem próbál logikát keresni a dolgokban. Egy szinten túl feladja, lekapcsol, kialszik."
Lauren Oliver állításával viszont az utolsó szóig egyetértek. És csak nekem jutott eszembe a matek?

"Az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik... és ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket." 
:)

S lám,a fáradtság győzedelmeskedni látszik testem írói vénái felett. Engedek neki, mást nem is tehetek. Csak várok...várom hogy az az eszetlen, álomnak nevezett világ magába rántson.

«

»