Tudom hogy össze kell szednem magam. De tudjátok mennyire nehéz? Túlságosan is csábítóak a körülmények... pedig ellen kell állnom. De még is hogyan? Ha az én helyemben lennétek, ti sem bírnátok ki.

Annyira elkápráztat ez az egész. Egyszerűen magával szippant és annyira feltölt ez a furcsa boldogság,ami egyszerre elkapja lelkem, hogy már-már félek. Csak fel kell néznem és máris egy másvilágban élek.
Sosem hittem volna hogy az őszi táj így le tud nyűgözni. Persze rengeteg minden van amit az ember nem hisz...mert naiv.     És most itt fekszem, tekintetemet szüntelen arra a hatalmas diófára szegezve, miközben Coldplay-t hallgatok. Furcsa. Régebben a Coldplay-t se szerettem...most meg egyszerűen nem bírom abbahagyni.
Mindez annyira lehetetlennek tűnik. Az a negédes boldogság is mindjárt megsemmisít.

                                                        Ez tényleg én lennék? 

És mi a legjobb? Hogy tetszik. A borongós őszi idő, Chris Martin hangja, a hatalmas diófa összekuszálódott,csupasz ágai, mintha egymásnak lettek volna teremtve.

És mégis szomorkodom...Szomorkodom, mert el kell hagynom ezt a helyet, szomorkodnék akkor is ha csak egy percre kellene mindezt mellőzi, bár körutam bőven több lesz mint egy perc.Tudom, visszaülhetek még,de az már nem lesz ugyanolyan.

                                                   I just want to lay here and never wake up.

«

»