...mégis csak olyan vagyok. Csak várok, várok és várok. És néha napján már nem is tudom mire...
    Talán a pillanatra? Meglehet. Helyes?  Egyfolytában csak a pillanatra várni? Mi van ha nem is lesz? És úgy élem le az életem, hogy nem tettem meg dolgokat? Mert a tétlen várakozáson kívül semmit sem csináltam.

Lépni kell. Különben nem fogom magam az életemben látni. Kihasználni minden egyes percet. Kérdezni és nem teketóriázni. Megismerni az újat, nem pedig félni tőle.Kihívni a jövőt magunk ellen. Megmutatni hogy igenis tudok a saját lábamon állni. Legyen az itt vagy a világ akármelyik pontján.

        ...És ha mégis összetörnék, akkor is ragyogni...

«

»