http://www.youtube.com/watch?v=nTgK4bNjZxg


Éreztem. Úgy  merültem álomba. Pont ezért előtte még sokat rágódtam. Vajon menni fog?? Netalán elcseszem?? Már aznap éjszaka bennem volt az a görcsös félelem.
Úgy rühellem ezt az érzést. Mintha meg akarna fojtani, magába rántani, mondván: te ezt úgysem tudod.
Iszonyatos. És még hogy én nem...nem félek kiállni?? Egy frászt! Irtózom tőle.

Szívem heves kalapálásából már arra következtettem ott helyben kiugrik. S mikor kezemet méginkább magamhoz szorítottam csak egyre jobban éreztem kalimpálását. Átfutottam még egyszer mondanivalómon. Egyszer? Százszor. Több ezerszer. "Menni fog, megcsinálom. Menni fog, megcsinálom." Próbáltam nyugtatgatni magam, s szervezetem egyaránt. Nem jött össze...

Továbbra is csak az a heves dübörgés. Legyen már vége! De tudtam hogy nem lesz. Nem lehet, amíg ez az egész herce-hurca le nem megy.
Aztán valahogy mégiscsak álomba merültem...

Másnapra nem panaszkodhatom. Gyomrom nem szűkült össze szokásához híven, ami meglepett. No lám? Csak nem "fejlődtem"? Aztán vészesen közeledett a pillanat. Vártam hogy szívem megint irdatlan dübörgésbe kezdjen, majd valami infarktusféle elkapjon.

De nem jött.

Majd megkezdődött. Már kezdtem aggód...nem...ezt másképp írnám le...talán, igen. Elkapott egy reményhez hasonló érzés. Hol marad már? Ahogy közeledtünk, egyre többször futtattam át szövegemet agyamon. De azt nem. Miért? Nem tudom. Éreztem hogy nem fog menni,ennek ellenére nem gondoltam át. Talán pont ezért...mert beletörődtem.

Négy,öt és... az én pillanatom. Ekkor szívem ismét "munkába állt". Reszkettem. Bár nem olyan iszonyatosan ahogy szoktam, ami azt hiszem, egy kicsit meg is nyugtatott. De ez még mindig nem jó. Miért nem marad abba? Miért ez az önkéntelen remegés? Miért...? Miért...

Túlestem rajta. Ez a lényeg. Lassanként abbamaradt testem rángatózása. És legalább utána vele lehettem. Jelenléte méginkább megnyugtatott és ami fő, elfelejtette velem az egészet. 




            ...De legalább a következő könnyebb lesz....

«

»