Csak ültem és bámultam, miközben könnyeim végigfolytak arcomon.

Iszonyatosan szenvedtem. Mintha valami szét akarná marni a belsőmet. Elképzelése sincs hogy ez mennyire fáj. Utána persze kritizál, hogy nem pattogok mintha misem történt volna. Pedig igen is történt, történik. Csak neki ez annyira természetes. Már-már nekem is...Természetes hogy ilyen szerencsétlen életem van.

Most hogy hirtelen ránéztem az órára csak még jobban összeszorul a szívem. Ezekben a percekben érkezik. Annyira,de annyira elviselhetetlen. Belegondolok hogy én is ott lehetnék, Velük.
Csak egy jegy...mindössze ezen múlt. És megölelhetném mindegyikőjüket.

Utálom hogy itt kell élnem. Én nem Ő vagyok fogja már fel! Én...menni akarok...

Egyetlen egy ok miatt tartom magam: tudom hogy igenis el fog jönni az én időm. És akkor végre teljes lesz a csapat.

«

»